Klímacsúcs, 2012, világvége-szindróma
A Koppenhágában jelenleg is zajló klímaváltozási világcsúcs számtalan érdekes tanulmányt eredményezett. Ezeket vetjük most össze a Maják naptárával, a napfoltokkal, Tejúttal, és Szibériával.
Amerikai kutatók vertikális rétegződésű jégminták izotópos és metrikus vizsgálata során megállapították, hogy hihetetlenül nagy (8-12 °C-osra becsült) lehűlések megdöbbentő sebességgel, 1-2 hónaptól max 2. évig terjedő időintervallumban már többször is lejátszódtak a Föld történetében.Ez azért is rendkívüli számadat, mert a korábbi becslések szerint mind a felmelegedéshez, mind egy estleges lehűléshez évezredekre, évszázadokra, de legalábbis évtizedekre volna szükség. Igaz viszont az is, hogy a globális felmelegedéssel kapcsolatos becslések egyre gyorsabb változást vetítettek előre; míg a 20.század második felében maximum fél-1 fokos hőmérséklet-emelkedést prognosztizáltak 2050-ig, immár 1-3 °C-os melegedést sem tartanak kizártnak.
Számtalan dokumentumfilm készült a globális klímaváltozás lehetséges hatásairól; mind a National Geographic, mind a Discovery csatornán látható volt egy prognózis arról, hogy mi történne, ha 1, 2, 3, 4 vagy 5 fokkal nőne az átlaghőmérsklet. A következmények már 2-3 °C esetén is drasztikusak voltak; az élővilág és a természetes környezet teljes megváltozása; világvárosok kerülnek víz alá; Norvégiában napfényes, homokos strandok várják majd a 30 fokos vízben fürdőzőket, Európa nagy része sivataggá válik, a gleccserek elolvadnak, a tavak kiszáradnak, soha nem látott viharok pusztítanak, új és leküzdhetetlen járványok jelennek meg mindenhol (amikhez képest a H1N1 tényleg csak náthának tűnik).
Bár Földünk számtalan önvédelmi mechanizmussal rendelkezik (pl. az Óceánok és az esőerdők szén-dioxid elnyelő képessége), az aggodalom nagyon is valós, méghozzá éppen a folyamat öngerjesztő jellege miatt. Keveset hallani róla, de talán akkor leszünk igazán nagy bajban, amikor a Szibériában lévő több millió négyzetkilométernyi permafrost (állandan fagyott) területek felolvadnak; ekkor ugyanis hatalmas mennyiségű, megkötött metángáz kerül a légkörbe, amelynek üvegházhatású mutatója tízszer nagyobb, mint a szén-dioxidnak. Az aggasztó jelek már évek óta jelen vannak; pilóták rendszeresen jelentik, hogy szokatlan csillogást, tavakat, tócsákat látnak az 1-2 évtizeddel korábban még dermesztően fagyott tájon, amikor átrepülnek Szibéria felett.
A következő években ugyanis számtalan, látszólag össze nem függő, periodikusan amúgy is jelentkező földi és kozmológiai esemény következhet be, amely együttesen elegendő lehet a "kritikus határ" eléréséhez.
A Maja naptár véget ér 2012. december 21-én, ez tény. Pontosabban, a maja naptárban meghatározott ciklus ér véget, a maják sohasem állították, hogy ez egyben a világvége is; ennek ellenére Hollywood bizonyára szépen keresett a sokadszorra megrendezett katakizmával. Tény viszont, hogy a Maja naptár ciklusának vége nem véletlenül esik ekkorra; ez a hihetetlen csillagászati és matematikai ismeretekkel rendelkező nép úgy tűnik, ennyivel előre megjósolta azt a pillanatot, amikor a Nap, a Föld és a Tejúrendszer középpontja különleges konstellációt alkot majd - a Naprendszer ekliptikus síkja úgy metszi galaxisunk centrumát, hogy a Föld éppen a téli napforduló pillanatában esik egy vonalba azzal*.
*Csillagászok rámutattak arra, hogy az ekliptikus együttállás Napunk átmérője miatt nem egy jól meghatározott időpillanat, hanem egy közel 3 évtizedes intervallum, amibe 2012 december 21-e is beleesik, euklédeszi geometriát feltételezve pedig legjobban 1998-ban illeszkedtek a konstellációk. Akkor viszont nem volt naptevékenységi maximum...
**Amikor úgy fogalmazunk, hogy a következmények "beláthatatlanok", nem feltétlenül arra célzunk, hogy a Világvége elkerülhetetlen. Lehetséges, hogy olyan csekély lesz az együttállás gravitációs hatása, hogy szinte nem is változtat a napszél erősségének fluktuációján.
Mindazonáltal, ez is káoszelméleti kérdés; ki tudja, talán éppen ez lesz az utolsó csepp a pohárban.
Hab a tortán
A pillangó-hatás
Az időjárás és nagyobb időtávlatokban az éghajlat, illetve a klíma voltaképpen káoszelméleti kérdésnek tekinthető. Milliárdnyi apró, vagy éppen gigantikus, csak éppen észrevehetetlen tényező és folyamat befolyásolja egyszerre alakulását, amelyek - már csak statisztikai módon is - úgy állhatnak össze, hogy nem kioltják, hanem erősítik egymás hatásit. A káoszelmélet alaptézise, hogy ha egy pillangó Párizsban meglebbenti a szárnyát, akkor - ha még oly kicsi is ennek a hatása - pont ez jelentheti majd azt a bizonyos "utolsó cseppet" a pohárban, amely sok-sok légköri tényező egymásra hatásával láncreakciót vált ki, és megindítja egy több ezer négyzetkilométeres területen a cseppek kondenzálódását, végső soron egy kiadós nyári zivatart eredményezve a Nagy Alma városában, az Atlanti-óceán túlsó felén.
Az igazság az, hogy fogalmunk sincs. Lehet, hogy semmi különös nem történik majd sem 2012-ben, sem a következő években; talán csak érdekes véletlenek és találgatások kaotikus egyvelege mindez, amely soha nem éri majd el a "kritikus tömeget", amely egy láncreakció beindulásához szükséges. Ettől függetlenül érdemes figyelni az egyre gyakoribb (vagy csak felkapottabb bulvárhírként tálalt?) jelekre; a több tíz kilométeres, miliárd tonnás leszakadó jéghegyekre, amelyek elolvadva megváltoztathatják a tengeráramlatokat irányító sós/édes víz kényes egyensúlyát; gleccserek olvadását, visszahúzódását és a tavak kiszáradását, na és persze a naptevékenység és az űridőjárás alig ismert fogalmának életünkre gyakorolt hatásának lehetséges változását.
És hogy lesz, vagy lehet-e 2012-ben világvége? Mi okozzuk majd, vagy a természet? Felelőtlenség és életveszélyes a Cernben végzett kísérletsorozat, vagy az emberiség érdekeit szolgálja? És mit gondolnának minderről a Maják?
Kíváncsian várjuk Nézőink, Olvasóink véleményét.
NG/2009.12.09.
Időkép.hu
